Élete:
1877-ben született Érmindszenten. 1888 őszén a nagykárolyi piarista gimnázium első osztályába íratták be, majd 1892 szeptemberében Zilahon folytatta gimnáziumi tanulmányait.
A család úgy döntött, hogy a nagy fiú jogász lesz. Ady tehát 1896 őszén beiratkozott a debreceni jogakadémiára.
1899 júliusában Debrecenben jelent meg legelső verseskötete Versek címmel. Nagy hatással.
Ady 1903 őszén ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal Nagyváradon. Adél a fiatal újságíróhoz kezdetben csak szeszélyből, ám a kapcsolat egyre inkább elhatalmasodott rajtuk. 1904-ben Ady Léda után utazik Párizsba.
1905 januárjában jött haza Budapestre, ahol állás várta a Budapesti Naplónál. Adyt költeményei miatt eddig is ellenséges figyelem vette körül, de a támadások pergőtüzébe akkor került, amikor 1906 februárjában megjelent harmadik verseskötete, az Új versek.
Ez a kötet korszakzáró és korszaknyitó volt a magyar irodalom történetében. Ez az alkotás költői magatartás és látásmód tekintetében egészen más volt, mint amit az emberek megszoktak. Nemcsak a maradi műveletlenséget ostorozó hang jelentett kihívást, hanem az a gőgös, arisztokratikus önszemlélet is, mely őt különb magyarnak és nagyobb költőnek tüntette fel mindenki másnál.
Kíméletlen harc indult ellene, de voltak olyanok is, akik mellé álltak, mert megérezték költészetének meghökkentően új jellegét. Az igaztalan vádaskodások egyenlőre meggyűlöltették vele Magyarországot és 1906 júniusában Párizsba menekült.
1907 nyarán érkezett vissza, s itthon anyagi, megélhetési problémái támadtak. Elszigeteltségét az 1908. január 1-én megindult Nyugat enyhítette, melynek haláláig főmunkatársa volt. 1904-1911 között hétszer járt Párizsban, de Lédával itthon is találkozott. Ezek a Párizsi tartózkodások egyre rövidültek, s a Léda-szerelem kezdett lassan kihűlni.
1914-ig évente jelentek meg kötetei, s ekkor már a népszerűség és siker is mellé szegődött. 1908-ban adta kiAz Illés szekerén című könyvét, melyben új témaként jelentkeztek az istenes és a forradalmi költemények.
A Lédával való áldatlan viszony formálisan 1912 áprilisában szakadt meg. Pár nap múlva ezután született meg azElbocsátó, szép üzenet, ez a kegyetlen, igazságtalan és gyilkosan gőgös vers.
Lédával való szakításának első hírére valósággal ostrom alá vették azok a nők, akik minden híres emberbe bele szoktak habarodni. Az átlagos levélírók között azonban feltűnt egy fiatal 16 éves kislány, aki egészen más hangon közeledett a költőhöz. A levelek éveken át jöttek. A kezdetben rokoni hang egyre bensőségesebb, szerelmesebb lett.
Berta levelei mindig azzal a refrénszerű vissza visszatérő türelmetlen sürgetéssel záródtak, hogy tegyen már végre egy rokoni látogatást, keresse fel unokahúgát Csucsán.
1915-ben megtartották az esküvőt. A két idegember közötti házasság nem lehetett boldog, egy ideig mégis csak védelmet jelentett e kései szerelem. Erről a megnyugvásról vallanak a Csinszka versek, amelyekben a nyoma sem fedezhető fel a későbbi megromlott és kibírhatatlanná vált házaséletnek. Az új kötet A halottak élén 1918-ban hagyta el a sajtót. A kimaradt versek csak a költő halála után jelenhettek meg, 1923-ban Az utolsó hajók címmel.
December elején tüdőgyulladás támadta meg a költőt, 1919. januárjában halt meg. A nemzet halottjaként temették el a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában.
Ady Endre szimbolizmusa
Ady Endrét a magyar költészet megújítójaként tartja számon az irodalomtörténet. 1906-ban, amikor első kötete megjelent, a “hivatalos” magyar irodalom (Petőfi Társaság, Kisfaludy Társaság, MTA) már évtizedek óta a Petőfi és Arany által megkezdett “népi” úton haladt, annak megmerevedett, dogmatizált, a század első évtizedében (Baudelaire és Rimbaud után) meglehetősen korszerűtlen elveinek alkalmazását várták el a költőktől.
Ady - ezzel szemben - gyökeres fordulatot hozott mind tartalmi, mind formai szempontból. Költészetének talán legfontosabb eleme, hogy minden vers egy nagy rendszer részét képezi: a költő - amint 1902-03 táján megleli igazi hangját - egységes hangon, hasonló, mégis rendkívül színes formai eszközök alkalmazásával alkot.
Motívumai a magyar költészet napjainak radikálisan újragondolt, átértelmezett változata (pl. a szerelem és a magyarság kérdései), illetve a költő saját, igazi előzmény nélküli témái (pl. vágy, a mitizált én).
Ady volt az első költő, aki következetesen szimbólumokat használt. Szimbólumrendszere - mely pályája során egyre bővült, de mindvégig egységes maradt - a nyelv számos rétegéből építkezik. Fellelhetők benne a vallás, a természet, a nagyvárosi élet világából vett képek, de szimbolikus magaslatokra emelkedtek költészetében egyes városok, országok is. Szimbólumteremtő erejét az is jelzi, hogy - szintén elsőként a magyar irodalomban- verseit - témáinak, jelképeinek megfelelően- ciklusokba rendezve jelentette meg.
Ady jelenlétét a magyar irodalomban 1906-tól, az Új versek megjelenésétől számíthatjuk. Ebben a kötetben kaptak helyt először az egész költészetét meghatározó témák: a magyarság (A magyar ugaron), a szerelem (Léda asszony...), az elvágyódás és az önmagába vetett messianisztikus hit.
A magyar ugaron (a kötet egyik ciklusának címadó verse) c. Versében a költő jellegzetes magyarságképét fogalmazza meg. A magyar táj, a magyar Ugar a magyar sors jelképe. Számos versében használja a költő ezt a szimbólumot: a hajdan szebb napokat látott, mára elpusztuló, értékeit elpusztulni hagyó táj az egész századfordulós Magyarország kisszerűségét, szellemi-anyagi tompultságát jelképezi. A csend, ami betölti ezt a “tájat” vészjósló: a már majdnem teljesen halott táj végső halálát készíti elő. Ezt azonban már nem tartalmazza a vers: a költő büszkén vállalja magyarságát, - és ellentmondásokkal terhelten, de aggódik hazája sorsáért. (Ez a vers leginkább létével utal erre: a költő figyelmeztetni akar a veszélyre.)
A vers egyetlen, teljesen kibontott képből áll: a címben megjelölt képet fejti ki, azt részletezi. Ez a technika gyakori Adynál.
A magyar Ugar ellenpárja Párizs, amit a költő a fény, a kultúra, a “szent áramlások” városának lát. A Sare de l’esten a legjobb példa erre. Párizsban járt az ősz című verse (1907) is erre az ellentétre épül: az ősz - mint az elmúlás, a halál metaforája- “beszökik” Párizsba, az élet, a szépség, az értékek otthonába. Ebben a versben tehát - a magyar Ugarhoz hasonlóan - szintén egy földrajzi fogalom válik jelképessé. A kép kiegészül az évszakok változásának (az ősz) szimbolikájával.
A versben jelen van Ady világának még egy fontos eleme: az én motívuma. Csak ő tudja, hogy az ősz, az elmúlás ott van a fény, az érték mellett: a költő - pályájának kezdetén legalábbis- váteszként, jövendőt látó prófétaként alkot.
Ady messianizmusa, dacos magabiztosnak tűnő magatartása talán az Új vizeken járok c. versében (1907) jelenik meg a leghatározottabban. A lírai én - akit azonosíthatunk a költővel - az Élet és a Holnap nevében próbál önbizalmat adni magának, és azoknak, akik vele tartanak. Ady az egyedit, a saját útját keresi: ennek jelképe a hajó (Rimbaud: A részeg hajó óta ez szinte toposz).
A vátesz azonban nem mentes kétségektől, kísértésektől, vágyaktól sem. Lázasan keresi a boldogságot, a bizonyosságot, Istent.
A Héja-nász az avaron is egy elérhetetlen vágyat szólaltat meg: a nő, a boldog szerelem utáni vágyat. Ezt azonban soha nem kaphatja meg, mert Ady felfogásában a férfi-nő kapcsolat szüntelen harc. (Ezért ábrázolja a szerelmet héja-nász formájában - ahol a héják tépik, harapják egymást.) A szerelem ugyanakkor a menekülés a különállás, az együvé tartozás, egy mélyebben átélt élet tere is: erről tanúskodik a Lédával a bálban is. A költő nem tartja magát a “boldog mátka-párokhoz” hasonlónak, ő és Léda mindenkitől különböznek, mert ők ismerik a “minden-titkokat”. A versben benne rejlik a külvilág értetlensége is.
Ady azonban nemcsak a szerelem, hanem - bármennyire magabiztos-bizonyosság után is vágyódik. Ez a vágy először 1908-ban, Az Illés szekerén c. kötetében jelentkezik. Korábban is használt már a vallási élethez kapcsolódó képeket (pl. Az ős Kaján), Isten azonban itt jelenik meg először. Adyt saját korában istenkáromlással vádolták, mert nem értették, hogy Ady számára Isten nem “Nagyúr”, hanem partner, akivel folyton perlekedik, akiről szabadon gondolkodik. Ady Istenképe - “vele” zajló vitájától függően- folyton változik. A Sion-hegy alján c. (1908) versében az Isten egy elfelejtet, a modern korban megtagadott öregember, a felsőbb érzékek, eszmények hordozója, a költő pedig lámpással hitet szerező vándor, szeretne hinni. (Hiszek hihetetlenül Istenben), de kétségei miatt nem tud. Isten emberi alakot ölt, emberi jellemvonásokkal rendelkezik. Isten: jelkép, a megszerezhetetlen bizonyosság jelképe.
A költő egy dologban azonban bizonyos: saját verseiben. Erről a hitéről szólnak a “vers mítoszát” megfogalmazó versei. A Hortobágy poétája (1908) a költészet, a művészet magyarországi létének lehetetlenségét tárja fel (ezzel önmagát értékeli fel- ő a Hortobágyon is tud költő lenni.). A vers születését tárja fel az Özvegy legények tánca. A költő tehetetlen a lelkéből előtörő versekkel szemben, azok szinte önkívületi állapotban születnek. A vers: szintén jelkép, de nem az elérthetetlen vágyaké, hanem egy esetleges kiúté. A kifejezés, a dogok megfogalmazása talán az első lépés a megszerezhetetlen felé.
Ady magatartása a 10-es évek közepére megváltozik. Az átélt borzalmak (háború), magánéleti problémái és fizikai leépülése hatására a költő hangja megváltozik. Stílusa, eszköztára, képi világa nem változik jelentősen, tartalmában azonban hangsúlyeltolódás megy végbe. Ebben az időszakban alapvetően két érzés dominál: félelem a külvilágtól (Ember az embertelenségben), és menekülés, az értékek megőrzése. (Intés az őrzőkhöz)
Hangja leegyszerűsödik (1918-ra), egy megfáradt ember segélykérésévé változik.
Ady Endre költészetet tehát forradalmian újította meg a magyar lírát. Személye, művészete megkerülhetetlennek bizonyult az őt követő költőnemzedékek számára, hatása alól nem tudták kivonni magukat. Ellene vagy mellette fogalmazták meg esztétikai elveiket, állásfoglalásaikat a világ dolgairól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése