Irodalom - Kölcsey Ferenc lírája

Élete:
1790-ben született Sződemeteren. Szülei középbirtokos nemesek. Gyermekkorában himlő szövődményeként fellépő betegségben veszítette el fél szeme világát. Tizenkét évesen árván maradt. Sokat betegeskedő, törékeny testalkatú ember volt. Házasságot nem kötött, de testvéröccse halála után annak fiát, Kölcsey Kálmánt saját gyermekeként nevelte.
Tanulmányait Debrecenben, a református kollégiumban és a pesti egyetemen végezte. Írt és olvasott németül, görögül és latinul, de jogi felkészültsége is kiváló volt. Még debreceni diákként szoros barátságot kötött Szemere Pállal. Együtt kezdtek hozzá a felvilágosodás kori francia irodalom és filozófia tanulmányozásához és egyes művek fordításához. Debreceni diákként ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel is.
A nyelvújítás harcaiban Kazinczy felkérésére Szemerével közösen írták a Felelet a Mondolatra című pamfletet – válaszként az ortológusok támadására. Tulajdonképpen ez a munka tette országosan ismerté nevét. Kazinczyt hosszú időn keresztül mestereként tisztelte, viszonyuk az 1820-as évektől hidegült el. A mester nem értett egyet tanítványa irodalmi és politikai szemléletváltásával, aromantika és a politikai radikalizmus felé fordulásával.
Élete végéig gazdálkodott családi birtokain, de emellett szerepet vállalt a korabeli kulturális, irodalmi életben és a megyei politikai közéletben is. Írásainak egy részét az 1817-ben indult, Tudományos Gyűjteményben jelentette meg, később maga is szerkesztett Szemerével közösen irodalmi-esztétikai folyóiratot Élet és Literatura címmel.
Az 1820-as évek végétől kezdve aktívan politizált, az 1832–36-os országgyűlésen Szatmár megye követe volt az alsóházban. Országgyűlési beszédeit őrzi Országgyűlési naplója. Több fontos kérdésben mondott beszédei nemcsak a magyar reformkori politikai élet fontos dokumentumai, hanem a szónoki beszéd gyönyörű példái is egyben. Kérlelhetetlen érvelése, szónoki stílusa, haladó eszmeisége a politikai ellenzék és az országgyűlési ifjak egyik kedvencévé tette. Tevékenységét sem az udvar, sem megyéje konzervatív vezetése nem nézte jó szemmel, s még az országgyűlés berekesztése előtt visszavonták követi megbízatását, mivel nem volt hajlandó a jobbágykérdésben megyéje utasítása szerint szavazni. Ekkortól szinte remetei magányban élt családi birtokán, Szatmárcsekén. Az 1832–36-os országgyűlés feloszlatása után megkezdődött az ellenzékkel való leszámolás, perbe fogták többek között Kossuth Lajost az Országgyűlési Tudósítások szerkesztése és terjesztése miatt és báró Wesselényi Miklóst, a reformpárti politikai ellenzék vezéralakját. Kölcsey Kossuth ügyében feliratot írt, Wesselényinek pedig jogi képviseletére, védelmére készült.
A közéletből való kényszerű visszavonulás nem jelentett Kölcsey számára szakítást a politizálással. Hivatalos ügyeiben tett utazása során megfázott, és ismételten megbetegedett. Amúgy is gyönge szervezete már nem bírt ellenállni az újabb betegségnek, 1838 augusztusában meghalt.

Költészetének jellemzői: Kezdetben szentimentális versek (20as évek), majd romantikus hang (30as évek), egyre pesszimistábbá válik hangja, ennek oka: egyre többet foglalkozik a közélettel. Aljegyző, jegyző, országgyűlési képviselő (tapasztalja az ország állapotát). 32-36os országgyűlés kudarca elkeseríti.


Zrínyi második éneke: Költő és a sors párbeszéde. A magyarság romlásáról beszél a versben, a pusztító erőket mutatja be, a vers végkicsengése, hogy más faj áll a négy folyam partjára. Alkalmatlan és képtelen az életre. Az országban uralkodó politikai helyzet keseríti el a költőt. Ismeri Herder jóslatát a halálraítélt életre képtelen népekről, elkeseredettségében fogalmazza meg a nemzet eltűnésének a gondolatát.


Huszt

A Huszt című epigrammában a dicső múlttal szemben a költő jelenre hívja fel a figyelmet. A jelenben kell cselekedni, és nagy dolgokat kell véghezvinni. Az 1-4. sorig romantikusan színezett elbeszélés, az 5-8. sorban valóságos drámai jelenettel folytatódik. A régi dicsőség árnyalapjának szózata és tanításának szigora egy szállóigévé vált parancsban összegződik: “Hass, alkoss, gyarapíts: és a haza fényre derül”.
A történelmi körülmények: 1832-36-os országgyűlés felosztása, az 1830-31-es Lengyel felkelés vérbefojtása ismét újabb kétségbeesése taszítja Kölcseyt. Így a három költői korszak 1837-38 között ebben a hangulatban tart. Ennek a korszaknak jellemző verse: Zrínyi második éneke.

Zrínyi dala

A vers eredeti címe: Szabrárci dal.
A vers egy lírai párbeszéd, de a valós dialógus helyére belső párbeszéd lép: megidézi: Zrínyi Miklós alakját. A vándor kérdez és a költőnek Zrínyivel egybeolvadó énje válaszol. A téma: a hősi múlt és a sivár jelen szembeállítása. Ennek aktualitást ad: a vándor, aki messze földön jár és keresi a régiek dicső világát (páros strófák), a válasz azonban leverő, kiábrándító, elutasító (páratlan strófák) “Hol van a hon, … a bérc, … a nép?” (kérdés)
“Névben él csak, többé nincs jelen.” (válasz)
A költő nemzet alatt a nemesi réteget értette, Kölcsey így a saját rétegéből ábrándult ki.
Kölcsey szemléletében változás következett be, feladja eddigi pesszimizmusát, és a közéleti tevékenységben találja meg életcélját, szerepét (reformország- gyűlések új reményt adnak). A Széchenyi István által írt Hitel című könyv a régi dicsőség felé fordulás helyett a jelen feladatain való munkálkodást sugallja: “Magyarország- volt;-én azt szeretném hinni: lesz!” Kölcsey költészetében ez a szemléletbeli váltás az epigrammák megírásának korszaka. Ez a legmegfelelőbb műfaj a legfontosabb kötelességek, tetrekész , cselekvő hazafiaság kifejezésére.

Hymnus (A magyar nép zivataros századaiból)

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én, Csekén írta első nemzeti versünket. A költő szemléletében először 1817 után jelennek meg a romantikus jegyek, a haza, a nemzet, a múlt tematizálása. Egy közösség - a magyar nép - részeként értelmezi önmagát, mint költőt, és legfontosabb feladatának az eszményi, erkölcsileg tökéletes közösség megteremtését tartja.
A cím megjelöli a vers műfaját, előre jelzi a műfaj sajátosságait; a megszólaló beszédhelyzetét és a vers retorikai felépítését. Az alcím a címre utal vissza, és előrevetíti, hogy egy szerepverssel van dolgunk, mivel a Hymnus eredetét a zivataros századokba, a múltba vetíti.
A vers beszélője egyfajta prófétaként, prédikátorként beszél, aki Istenhez szól, Istentől kéri, hogy kegyelmezzen meg a magyar népnek, szabadítsa meg szenvedéseitől. Isten és a magyar nép között próbál közvetíteni, megpróbálja Istent befolyásolni. Be akarja bizonyítani, hogy megbűnhődte minden bűnét, rászolgált már az isteni kegyelemre a magyar nép.
Istent tartja a történelem mozgatójának, szinte az Ószövetség Istenét idézi, és úgy gondolja, Isten szemében a legfontosabb az erkölcs, tehát Isten döntése a magyarok erkölcsi magatartásától függ. Az Isteni kegyelem végső jele pedig a szabadságban nyilvánul meg.
Ez a fajta beszédhelyzet a reformáció irodalmában volt igazán jellemző, a zsoltárköltészetben és a barokk irodalomban is jelen van.
Történetszemlélete erősen valláserkölcsi alapú, a bűn-bűnhődés- Isteni kegyelem hármasságára épül. A magyarság bűneit konkrétan nem nevezi meg, de a történelmi hagyományokat ismerve ezek leginkább az egység, az összefogás teljes hiánya, az Istentől való elfordulás, és erkölcsök meggyengülése.
Ezért gyúlt harag Isten keblében, és sújtja a magyar népet a zivataros századokkal, a sok-sok szenvedéssel. De a vers beszélője úgy gondolja, már “megbűnhődtük bűneinket”, kegyelmet, áldást és a vers végén szánalmat kér Istentől. A végső Isteni kegyelemnek pedig jellegzetesen romantikus módon a szabadságot tartja; Petőfinél találkozhatunk később a szabadság, a teljesség ilyen mitikus módon való szemléletével.
Retorikailag is hűen követi a himnusz műfaji sajátosságait, tehát a vers beszélője megszólítja Istent, majd megfogalmazza a hozzá intézett kérését; áldja meg a magyar népet. Ezután érvel, miért is érdemelte már ki a magyarság az isteni kegyelmet. Megjeleníti Isten és a közösség harmonikus viszonyát; a honfoglalás korát, a letelepedést, a magyar nemzet virágzásának időszakát, melyek a mind-mind a romantikában visszatérő motívumok. Majd felsorolja szenvedéseket, megmutatja a pusztulás, a romlás képeit. Ekkor a beszédhelyzetben egy éles váltás következik be, “elfordul” Istentől, és a hazát szólítja meg, hozzá intézi szavait, egyfajta élőlénnyé, szinte a közösségtől független létezővé teszi, így az ellene elkövetett bűnök csak még súlyosabbnak tűnnek (ez a szemlélet a később megszülető Zrínyi versekben még erőteljesebben megjelenik). Végül lezárásképpen ismét megszólítja Istent, és megismétli a kérését, de ekkor már módosítva; áldás helyett szánalmat kér. Ez az elbizonytalanodásra utal, ő maga sem biztos benne teljesen, hogy itt van-e már valóban az Isteni kegyelem ideje, így inkább megalázkodik, megbánja a közösség bűneit. A megszólítás variatív módon történő megismétlése miatt a lezárásban a vers szerkezetileg keretes versnek, egy lezárt egésznek tekinthető.
A vers kezdetén a múltba tekint, és folyamatosan változik át a beszélő jelenébe. De a jelenben is folytatódik a szenvedések sora, tehát a múlt, a bűnhődés nem lezárt folyamat; a múlt és a jelen nem válik el egymástól élesen.
Modalitását tekintve az első két részben az elégikus pátosz, a magasztos hangsúly határozottan megjelenik, majd a vers intenzitásbéli csúcspontján, az 5. és 6. versszakban ez a patetikus hangnem tragikussá válik.
A költő nemzetfogalmát szemlélve azt tapasztalhatjuk, hogy a magyarság, mint a mai értelemben vett kulturális, nyelvi közösség, és, amikor a múltat tekinti, a nemesi nemzetfogalom is megjelenik (ennek jelképei: Bendegúz, Árpád, Mátyás).
A mű erősen metaforizált, a magyarság múltja és a szenvedések sora mind egy-egy, ellentétes tartalmú képben villannak fel. A vers beszélője, mint a közösség része, úgy véli, hogy a közösség érti ezeket az utalásokat.
Nyelvezetét, verselését tekintve erőteljesen archaikus (még sokszor a 19. század számára is). Mondatszerkesztése teljesen romantikus, bonyolult szintaktikai viszonyokat használ. Lejtése trochaikus, egyszerűen, tudatosan szerkesztett rímelése van. Ezek előzményei már Zrínyinél és Berzsenyinél is megtalálhatók.
Hamar válik nemzeti versünkké, de Vörösmarty Mihály Szózat című műve sokáig elsőbbséget élvez a Hymnus-szal szemben. Igazi népszerűségét akkor nyeri el, amikor 1844-ben Erkel Ferenc megzenésíti, majd 1848-tól már első versünkként tartjuk számon.